[ Börni ] : "Élnek-e még bukovinai székelyek Bukovinában?"

Kezdettől fogva világos volt, hogy a Kingával közös, kettesben-romantikus nyaralásunk stoppolós lesz. De hogy milyen elvetemült múzsa ihlette bennem az ötletet, hogy Bukovinába menjünk, azt nem tudom… Na jó… De tudom, feltehetőleg Kinga volt az a múzsa, de ebben az esetben a jelzőt visszavonom.

Célunk a bukovinai székelység maradványainak felkutatása volt. Fő válaszra váró kérdésünk: élnek-e még bukovinai székelyek Bukovinában?

Az előzményekről röviden. A barátainkkal mikrobusszal folytattunk hegyi és faluturizmust Csík-Gyimes-Gyergyó térségében. Innen szándékoztunk kettesben folytatni utunkat, de a társaság mindenféle tiltakozásunk és lebeszélésünk ellenére, hazafelé szeretett volna egy kis torockói élménycsomagot szerezni. (Pálinka, pálinka, szép házak, pálinka, székelykő, pálinka, népviselet, pálinka, egy kis pálinka, egy láda sör, meg pálinka.) Ebből ugyebár mi sem szerettünk volna kimaradni, így miután meghánytuk-vetettük a dolgot, úgy döntöttünk, hogy bevállaljuk azt, hogy 2-300km-t (ahogy vesszük) rontunk az esélyeinken.

Torockó elmúlt, és mi ott álltunk Tordán, előttünk ki tudja (mi már tudjuk) hány kalanddal. Elöljáróban lássuk egyhetes utunk vázlatát, a célpontjaink listáját és a statisztikát. (Az idők hozzávetőlegesek, mert nem használtam stoppert. Gyalogolni mindig kell, de ahol nem stoppolási hely keresése, hanem távolság leküzdése/kirándulás volt a cél, ott tüntettem fel. A szenzációkat kiemeltem.)

Torda àNeagra                                                    (257km, 6óra, 1stopp!)

Neagra à Durau                                                   (kb.30km, kétnapos gyalogtúra, plusz 1 rövid stopp)

Durau à Józseffalva(Vornicenii Mici)                    (128km, 7óra + alvás + 20perc, 4stopp)

Vornicenii Mari à Fogadjisten(Iacobești)              (35km, 3óra, 2stopp)

Fogadjisten(Iacobești) à Istensegíts(Țibeni)          (8km, 1óra, 1stopp)

Istensegíts(Țibeni) à Hadikfalva(Dornești)            (8km, 1óra, gyalog+2stopp)

Hadikfalva(Dornești) à Andrásfalva(Măneuți)       (15km, 1óra, 1stopp!)

Andrásfalva(Măneuți) à Újpest                             (740km, 8óra + alvás + 10óra, 8stopp, utolsó Nagyváradtól házig!)

teljes út tehát durván 1200km, amit összesen 20 sofőr segítségével tudtunk le.

Nem fogok mindent leírni, mert nem lenne olyan türelmes ember, aki végig tudná olvasni, csak az érdekességeket, tanulságokat.

Először is, amit a romániai stoppolásról megtudtunk.

Romániában rengetegen stoppolnak, folyton, gyakran 3-4-5 embert is, közvetlen egymás mögött látni az utak mentén. De hogyan is csinálják?

Az első fontos dolog: mondhatjuk, hogy köztudomású, hogy Romániában „fizetni kell” a stoppolásért. …Na, mi nem fizettünk egy garast se! (Leszámítva a taxist, de erről majd később.) Összességében elmondhatjuk, hogy ez a fizetés dolog a stoppolásban egy nagyon ingatag, utas és sofőr között elhallgatott kérdés. Volt, akitől az elején megkérdeztük, hogy baj-e, hogy nem tudunk fizetni. Erre különböző reakciók voltak. Volt, aki simán elengedte a füle mellett, és mondta, meddig tud elvinni, volt aki annyira zavarba jött az angoltól, hogy annyit sem értett meg, hogy „nó máni” (mutattuk is a kezünkkel pedig), volt aki ezek után (meg az után, hogy megtudta, hogy Budapestig szeretnénk eljutni), azzal a kifogással jött, hogy nem férünk be a nagy táskákkal. De olyan, aki egyenesen válaszolt volna erre a kérdésre, nem volt!

De legtöbbször egyáltalán nem hoztuk szóba a kérdést, és a sofőrök sem beszéltek soha róla, s csak egyszer-kétszer éreztük úgy, hogy a végén mintha kicsit csalódtak volna.

Másik fontos román jellegzetesség. Ezek a románok azt hiszik, hogy stoppolni csak úgy lehet, hogy találsz egy olyan fuvart, ami elvisz a célállomásra. Az, hogy esetleg több stopp sorozatával mész, az fel sem merül. Arra, hogy azt mondtam Budapestig szeretnénk menni, többször fejrázás volt a reakció, csukták volna be az ajtót, ha nem mondom gyorsan, hogy jó lesz a következő város is. De olyan is volt, aki ajánlotta a vonatot, majd elhajtott.

A Békási-víztározó északi csücskénél, egy stoppolástechnikai szempontból elsőrangú helyen 3 órát álltunk a „SUCEAVA” táblával (több mint 100km-re levő, onnan harmadik nagyobb város) Mikor már abban gondolkoztunk, hogy beismerjük csúfos bukásunkat, és felszállunk a buszra, egy román javaslatára eltettük a táblát. Öt perc múlva felvettek és elvittek majdnem Suceavaig (Falticeniig). Hát ennyi.

Óvakodj a taxisoktól! Van persze olyan taxi is, ami sárga, meg olyan, ami kockás, meg még olyan is, amire rá van írva, hogy „TAXI”… Falticenibe érve olyan gyorsan ajánlotta fel az autóját egy Suceavaba tartó szimpatikus fiatalember, hogy csak mire beszálltunk és elindultunk, akkor jöttem rá, hogy valószínűleg nem levegőzni, vagy a tagjait kinyújtóztatni állt az út mellett, hanem fuvarra várt. Semmilyen megkülönböztető jelzés nem volt az autóján. Na, ment aztán a kavarás, hogy mi hol akarunk kiszállni, mert én minél hamarabb akartam, és nem is tudtuk, hogy hol van pontosan Józseffalva, aztán bevallottam azt is, hogy alig van pénzünk, ettől kicsit lehervadt az arcáról a mosoly… De végül a lehetőségekhez képest jó helyre vitt, és 30km-ért csak 10leit (600Ftot) kért. (Amit másnap vissza is kerestünk, mert a Józseffalvi kocsmárosné ránk tukmált egy 1000Ftost, mondván, hogy ő úgysem tud vele mit kezdeni.) Szóval bocsássátok meg nekünk ezt a kis stoppolási csalást, mert nem volt szándékos, és még a pénzveszteségünk is megtérült…

A legnagyobb dobásaink az első és az utolsó stoppunk volt, szép keretes szerkezetben:

Tordáról elindulva még nem tudtuk, hogy nagyon rossz taktika egy „BÉKÁS – BICAZ” táblát lóbálni. És nem is derült ki akkor még. Nem tudtuk, hogy nem pusztán szerencsénk volt, hogy bő fél óra múlva egy olyan furgonos állt meg, aki oda (sőt tovább) ment. Más nem is állt volna meg valószínűleg. Így történt, hogy éppen sötétedés, és a vihar kitörése előtt vertük fel a sátrunkat a Csalhó déli lábánál, ahova csak másnap dél körülre tippeltem az érkezésünket. Ráadásul egy komplett román nyelvleckét kaptunk, mindenfélét megkérdeztünk, hogyan mondják románul, rajzoltunk, mutogattunk, végigbeszélgettük, nevettük az ötórás utat.

Hazafelé, miután két órát mászkáltunk Nagyvárad közepétől a határfelé, és próbáltunk rájönni, hol stoppoljunk, az utolsó helyen (az se volt túl jó) negyed óra után felvett egy nagyváradi magyar család, akik budapesti barátaikhoz indultak. Minthogy a barátaik két utcányira laknak tőlünk, a házunk előtt tettek ki minket. Nem utolsó sorban tök jó fejek voltak.

Összességében elmondhatjuk, hogy a románok túlnyomórészt nagyon segítőkész, kedves népség. Többen kerülőt tettek a kedvünkért, vagy kivittek pl. Kolozsvár szélére több órás caplatástól megkímélve minket. Volt egy kisbuszos aki a falubeli néniket szállította be a városba Hadikfalváról, és a kedvünkért (miután elmagyaráztuk, hogy tényleg nincsen pénzünk) csak minket kivitt a városból Andrásfalvára (megduplázva ezzel az útját). Volt aki miután visszafele jött, és látta, hogy még mindig ott állunk, ahol kitett, visszafordult és elvitt minket egy jobb stoppolóhelyre. Mindenhol tanácsokat adtak, segítettek, órákon keresztül beszélgettek velünk, és a legkevésbé sem zavarta őket, hogy egy szót sem értünk belőlük.

…És a legdurvább felajánlás az nem is stoppolós volt. Fogadjistenben egy franciágyas, tévés szobában aludtunk kettesben (a tulaj kinn a kanapén), masszázskabinban zuhanyoztuk, kaptunk vacsorát, reggelit, sört, kávét… És minderre annyi volt a vendéglátónk indoka, hogy ő gazdag, mert megszedte magát Spanyolországban (dolgozik látástól mikulásig) mi meg csóró diákok vagyunk. Úgyhogy ellenvetés nincs, és a sátrat meg a májkrémünket felejtsük el!

Ami pedig a stoppoláson kívül történt, az egy külön többórás mese. Röviden: mindenhol tudtak a románok arról, hogy a falvaik régen szinte kizárólag magyar lakosságúak voltak, megmutatták a magyar házakat, a magyar templomot, iskolát, sírokat, beszéltek magyar rokonaikról. De mindenhol mondták, hogy magyar, magyarul beszélő ember sehol …És amikor már lemondtunk arról, hogy ennél több bárhol is lesz, megtaláltuk Nagy Jánost, aki 91 éves bukovinai székely. Korához képest makk egészséges, átélte a magyarok elvándorlását, mesélt arról, hogy milyen életük volt. Nem volt semmi.

Kérdezhettek, ha akartok…

Stoppolnotok viszont kötelező!